Mit is lehet mondani egy Ákos albumról? Mindenki tudja, hogy milyen: lehet szeretni - de egy kicsit giccses, vannak nagyon jó pillanatai - de nem egyértelműen jó, szóval általában középen szokott megrekedni a dolog. Természetesen ez csak akkor van így, hogyha nem vagy ultamét-mega-Ákosrajongó, mert ennek fényében ugye minden máshogyan néz ki. Mint ahogy bármely más zenész/zenekarnál. De itthon, mivel nem igazán tudunk mondani egy az Ákos szintjéhez közelálló- most fogalmazzunk úgy - ikonikus vagy népszerű jelenséget, ez hatványozottan igaz. Úgyhogy a bennünk élő Ákos-kép befolyásolja majd azt is, mit gondolunk erről a... retró-nemigazánváltozásról.
Megjegyezném előre én nem vagyok sem fantábor, sem a gyűlöletegység tagja. Kívülről elnézegetem mit hogyan csinál, hiszen fontos része a nemlétező magyar popzenének. Se több, se kevesebb. Az utolsó lemez, amit tőle hallottam az a Még közelebb volt, amin szerintem voltak jobb dalok és voltak nem olyan jók. Pont így tudnám ezt megfogalmazni. Nem érzek semmi különlegeset, csak így forog a cédesz a szisztemben és ennyi. A slágerek általában tényleg dúdolgathatóak és élvezhetőek mint az Adj hitet vagy az Ennyi nem elég, azt is mondhatnám, hogy autóban remek és hangulatos. Csak sajnos egy album nem kizárólag slágerekből áll.
Ezzel el is jutottunk arra a kérdésre, hogy miért jó a retró? A mostani generáció általában bambul arra mi is volt az a nyolcvanas évek, nem élt benne, ezért nem tudja úgy átérezni, milyen is volt az az igazi, fröccsentett szintipop. Az idősebbek (25up), meg talán bólintanak egyet, hogy igen ez már volt egyszer vagy esetleg de jó volt akkor. A retró sem több és ugyanúgy nem kevesebb. Egy percnyi nosztalgia. Ami egyszeri alkalommal lehet még izgalmas vagy érdekes, utána már egyre szánalmasabb.
Ha ezt tisztáztuk végülis, milyen lett az album? Mondhatom, hogy hellyel-közzel sikeres középút. Az Ákos szövegek megmaradtak, úgyis mint egyedül vagyok, szerelmes vagyok, elhagytak, vége van valaminek, kezdődik valami. Azt kapjuk, amit mindenki megszokott.
A zene emellett néhol tényleg idézi azt a bizonyos kínos évtizedet, de hála Istennek nem csap át Bonanza és Depeche Mode nosztalgiaparti '12-be. A technikai adottságokat nem érzem teljesen kihasználtnak (azért 2012-ben kurvajó dolguk van az elektronikus zenészeknek, ergo lehetne kísérletezni), sokszor érzem a giccset és azt érzem mégiscsak áll az egész egy helyben.
Talán ez a probléma. A Még közelebb óta csak annyi változott, hogy gitárok helyett szinti van. Félreértés ne essék én szeretem azt, amikor valaki egy életen át ugyanazt játssza. Csak kérdés, hogy ez mennyire eredmény, ha egy énekes/előadó folyamatosan hozza ki ugyanazt a recept-bevált minőséget és nem kezd semmi újba. Ugyanazt, nem egészen ugyanúgy. De ezt már döntsétek el ti.
Értékelés: 6/10
Legjobb dalok: Előkelő Idegen, Tengermoraj
